Kié ez az arc? Nem tudom. Ötvenhét éve hordom, alakul, hol így, hol úgy. Jól? Nem hiszem, most eléggé el vagyok bizonytalanodva. Ez talán nem látszik ezen a fotón. Kicsit nagyképű ez a tekintet, ennyire nem vagyok magabiztos. Választhatnék másikat, de ebben a blogban nem szeretnék túl sokat hazudni. Se másnak, se magamnak. Kezdem tehát azzal, hogy nem próbálok rokonszenvesebb fotót felrakni, mint amilyennek mostanában látom magam. Hiú, öregedő szépfiú, enyhén intellektuális, bölcsen szúrós, ám mégis szeretet-teli tekintettel. Nem a legjobb kombináció, nem pont ilyen szeretnék lenni. Valahogy egyszerűbb arc volna jó, ne kelljen ilyen bonyolultan leírni ezt a tekintetet. Egyszer Sopsits Árpi azt mondta nekem: Vészi, te ha beszélsz, az mindig valahogy ilyen: (átnyúlt a jobb karjával a feje mögött és megfogta a balfülét). Igaza volt, bár eleinte nem értettem. Később aztán leesett, azóta próbálok egy kicsit egyenesebben fogalmazni.
Azért írom ezt a blogot, mert szükségét érzem annak, hogy rendbe tegyem a generációmat, hogy egy kicsit a helyemre kerüljek. Bermuda generáció, vagy Bermuda sokszög, - valami ilyen címen töröm a fejemet. Mert itt sokan eltűntek rejtélyes körülmények között. Ez a rejtély persze nem izgat túl sok embert, nem krimi ez. Inkább a lélektan, vagy valamiféle társadalmi látlelet adhat magyarázatot arra, hogy a korosztályom művészei miért szívódtak fel a ködben. Hol van Xantus János, Monori Mész András, Sós Mari, Surányi Andris, Can Togay, Ferenczi Gabi, Csillag Ádám? Hol van az a középgeneráció, amelyiknek mára tíz-tizenöt filmmel a háta mögött, éppen azon kéne gondolkoznia, miként újulhatna meg, nem pedig azon, hogy egyáltalán létezett-e valaha is. Készülök egy dokumentumfilmet forgatni velük, hogy együtt fogalmazzuk meg, mi a franc van velünk. Van-e még hitünk, esélyünk, vagy már csak valami elviselhető nyugdíj képezi álmaink netovábbját. Néhány idősebb, bizonyítottabb rendezőt (Sándor Pált, Koltai Lajost) és néhány nálunk fiatalabbat is meg szeretnék szólítani, - ők hogy látnak minket, és miként látják ezt a Bermuda jelenséget.
Még nem adtam fel, bár a dolgok most nem állnak túl fényesen.
Gyerekkoromban családi filmeket ragasztgattam össze. Ha éppen jól alakul, akkor felnőtt koromban is ezt teszem. Ha rosszul, akkor csak fejben próbálom összerakni a képeket.
Igyekszem majd mindenkit a valódi nevén nevezni és lehetőleg nem csúsztatni, nem bántani. Kevés olyan sérelmem van, amely konkrét személyhez kötődik. A sorsomért leginkább én felelek. Persze magamat sem fogom megállás nélkül ostorozni, mert az ilyesmi nem tartozik másra, csak szánalmat ébresztene.
Viszonylag objektív képet szeretnék adni arról, ami a hetvenes évektől napjainkig történt velünk.
Nem tudom milyen rendszeresen sikerül írnom ezt a fajta blogot, majd alakul valahogy. Elsősorban magamnak, és a hozzám közel állóknak írom, hogy többet tudjanak rólam, jobban értsük, ismerjük egymást.
